Első bejegyzés révén illene bemutatkozzak. Harmincas éveiben járó nő vagyok. Kisebb-nagyobb rendszerességgel 3 éve blogolok, itt-ott. Elsősorban a mindennapjaimról, az érzéseimről, az életemről. Egy ideje nem találtam a helyem, most itt teszek egy próbát, hátha ez az igazi közeg nekem.
Úgy tervezem napi rendszerességgel fogok írni, rámfér a kommunikációs gyakorlat, hogy akkor is írjak, ha esetleg nincs miről.
Ma van a D+1 nap, ahogy a cím is írja. Tegnap lett egy új exem. Ő dobott engem. Nem gondoltam hogy ez ilyen piszok szar érzés. Az előzőnek én vetettem véget. Nagyjából mostanra fogytak el a könnyeim. De félek hogy mire újra aludni kéne feltöltődik újra. A legeslegszarabb hogy hétfőn még a szembembe mondta hogy nem akar lecserélni. Akkor föl voltam készülve arra hogy vége. De utána volt egy baromi jó hetünk. Meglepődtem hogy ez lett a vége.
Egyébként én is gondolkodtam már a dolgon többször is. Mert nem voltam benne biztos, hogy ő az igazi. Inkább a majdnem. Több mint egy év elteltével sem tudtam lezárni egy előző szeretőmet. Én többet akartam volna, ő nem (vagy ki tudja, nehezen ismerem ki magam rajta). Nem segített a kapcsolatunkon, hogy ő járt sokszor a fejemben. De az exem ezt nem érezhette. Beleadtam mindent hogy működjön. Egy valamit kivéve. Nem költöztem hozzá. És ez lett a szakítás egyik indoka. Neki nem elég ha csak átjárogat a barátnője. A másik, hogy nem beszélek eleget. Ami igaz. Csendes típus vagyok. (Ami nem akadályoz abban, hogy írásban kisregény méretű posztokat írjak). Nehezen mondom el az érzéseim, a bajaim. Inkább magamba fojtom. Szerinte megmérgeztük volna így egymást hosszútávon. Tényleg szerettem őt. Nagyon fáj most, a padlón vagyok. Nem tudom elképzelni, hogy mással legyek (kivéve az ex-szeretőt, de az is zsákutca lenne).
Lehet csak rámunt. Hiszen baromi gyorsan továbblépve már keresgél mást. Gondolom már megvolt benne az elhatározás egy ideje. Nem tesz túl jót ez a tény az önbecsülésemnek. Nem tudom hogy fogom viselni, hogy ha látom az újabb és újabb csajokat akik az ismerősei lesznek. Vagy ha egyszer már többet látok ennél…
Vicces volt egyébként így utólag visszagondolva. Bőgtünk egy jót együtt a Duna parton, majd beültünk és ittunk egyet, meg végül egy hamburgert is megettünk. Szerintem ahogy ott ültünk nem gondolta senki, hogy egy frissen szakított pár vagyunk.
Ma beszélgettem az ominózus ex-szeretőmmel (hívjuk Áronnak). De nem mondtam el neki, hogy mi történt. Ha őszinte akarok lenni, hitegettem már egy ideje, hogy közeleg a szakítás. Pedig egyre kevésbé éreztem hogy szakítani akarok. Egyre jobban ragaszkodtam a volt páromhoz. De nem akartam Áron teljesen kikerüljön a képből. A végére kell járjak mit akar tőlem. Lehet naiv vagyok, de ha egy kapcsolatban élő nőt valaki heti többször megkeres, úgy, hogy az mindig visszautasította, hogy nem csalja meg a párját, akkor valaminek kell lenni mögötte. Valamiért ő sem enged el engem, ahogy én sem voltam képes rá.
Úgyhogy az újrakezdés előtt a project lezárni az Áron ügyet. Nem mehetek bele úgy egy kapcsolatba, hogy ez még mindig függ a fejem fölött.
Másik project pedig a kommunikáció fejlesztése, hiszen ez tényleg nagy probléma lehet bármilyen kapcsolatban.
Oké a magánéleti siralmakból ennyi mára. A délelőtti bőgés/fekvés az ágyban/játék a face-en kombó után összeszedtem magam egy kicsit és elmentünk anyukámmal shoppingolni. Bár nadrágot amire szükségem lett volna nem kaptunk, viszont isteni mézeskalácsos muffint vettünk és találtam egy szép határidőnaplót is a jövő évre.
